FigyelőNet, 2005. november 15.
Major krikett klubot vezet, Kohl memoárt ír, a Vaslady eurószkeptikus.
A spanyol exkormányfők háttérbe vonultak, a franciák ezt nem tehették
meg. Mivel foglalkoznak az elmúlt évtizedek nyugat-európai csúcsvezetői?
Gerhard Schröder német kancellár visszavonulásának bejelentését
követően a világsajtó rögtön találgatni kezdte, mivel fogja tölteni
elkövetkező éveit a leköszönő kancellár. Biztosat Schröder felől
egyelőre nem lehet tudni, kollégái azonban ugyancsak változatos módon
oldották meg a visszavonulást: a spanyolok a pártjukhoz közeli
háttérintézményeket és az egyetemi életet kedvelik, az angoloknál a
krikett klubok valamint a befektetési és dohányipari nagyvállalatok
kínáltak menekülési útvonalat, Kohl kancellár pedig magányosan a
memoárírásnak szentelte kancellárságát követő éveit. John Major: üzlet és krikett Angliában
két nagyformátumú konzervatív politikusnak kellett az utóbbi 20 évben
elgondolkoznia azon: mit is kezdjen magával, ha már a Downing Street
10. szám alatt nem szívesen látják. John Major, az 1997-es
választásokat Tony Blairrel szemben elvesztő konzervatív miniszterelnök
valóban angolosan távozott: „Amikor a függöny lehull, a színpadról le
kell lépni" – mondta állítólag a választások elvesztését követően.
Szavához hű is maradt: 1997 óta elsősorban kedvenc krikett klubja, a
Surrey County Cricket Club elnöki teendőit látja el, sőt 2005
elején a sportág szabályainak őrzője szerepét is bevállalta, és az
országos krikettszövetség szerepét betöltő Committee of the Marylebone
Cricket Club elnökségi tagjává is megválasztották. Persze
szenvedélyei mellett az üzleti életről sem feledkezett meg, ahogy róla
sem feledkezett meg az üzleti élet: a világ egyik legnagyobb
befektetési részvénytársaságának, a Carlyle Group európai tanácsadó
testületének oszlopos tagja lett alig egy évvel politikai
pályafutásának befejezését követően, sőt 2001-ben a cég európai
részlegének elnökévé nevezték ki. 2001-ig ugyan a spanyol Felipe
Gonzálezhez hasonlóan (Gonzélez 2004-ig volt spanyol parlamenti
képviselő) még a parlament tagja maradt, de jelentős befolyással nem
bírt már a konzervatív pártra. Thatcher eurószkeptikus
Nem így elődje, Margaret Thatcher, aki miniszterelnökségét követően a
háttérből gyakran éppen Major ellen hangolta a brit konzervatív pártot.
Major ezt egy későbbi interjújában meg is jegyezte, ám Thatchert mindez
egyáltalán nem zavarta. Az idén október 13-án 80. születésnapját
ünnepelt Vasladynek 1990-ben ugyan ott kellett hagynia a Downing Street
10-et, ám a háttérből igen komoly befolyással bírt a konzervatív párt
életére. Nemzetközi szinten is feltűnést keltett, amikor 1998-ban
meglátogatta a házi őrizetben lévő egykori chliei diktátort, Augusto
Pinochet-et, és a konzervatív párt választási kampányaiban is aktívan
felszólalt. Mindeközben több eurószkeptikus brit alapítvány tagja és
patrónusa is egyben: a „thatcheritákat" magába foglaló Conservative Way
Forward mellett, a milliomos konzervatív képviselő, Bill Cash
alapítványát, a megtévesztő nevű European Foundation nevű legismertebb
eurószkeptikus szervezetet is patronálja. Thatcher
természetesen időközben az egykori angol kormányfőket soraiban tudó
Térdszalagrend tagja lett, megkapta a bárói címet, és mindemellett ő is
kamatoztatta kapcsolati tőkéjét az üzleti életben: kevesen tudják, hogy
a közép-európai rendszerváltozások után a felszabaduló országokra
rögtön szemet vető dohányipari óriás, a Philipp Morris Companies
„geopolitikai tanácsadója" lett 1992-ben. Thatcher pontosan a cég
közép-európai terjeszkedését segítette tanácsaival és kapcsolataival,
bár nem kis szerepe volt a Philipp Morris kínai és oroszországi
terjeszkedésében sem, ahogy az EU dohányreklámokat tiltó rendelkezései
ellen is többé-kevésbé hatékonyan lobbizott. Nincs francia példa
Érdekes módon Európa egyik legnagyobb államában, Franciaországban
igazából történelmi időkbe kellene visszanyúlni ahhoz, hogy nagy
kaliberű, ám a politikai élettől mégis visszavonuló politikusra
bukkanjunk. Maga de Gaulle és két utódja is politikai pályafutásuk
közben vagy közvetlenül azután meghalt: de Gaulle alig pár hónappal
1969-es visszavonulását követően váratlanul szenderült jobblétre,
Pompidou még hivatalban volt, amikor elragadta a Kahler-kór,
Mitterandról viszont már sokan tudták 1995-ben, hogy rákos és alig pár
hónapja van hátra visszavonulását követően.
A fenti politikai nagyságok mellett felnövő generáció tagjai
(többek között Chirac, Giscard d’Estaing) pedig koruktól függetlenül
aktív részesei a francia vagy az európai politikai életnek.
Tulajdonképpeni visszavonulásról csak az egykori miniszterelnök, Lionel
Jospin esetében beszélhetünk, ám a francia sajtó egy ideje immár azt
találgatja, mikor is tér vissza a szocialisták egykori miniszterelnöke,
aki a jelenlegi francia elnökkel társbérletben kormányozta éveken
keresztül az országot. González és Aznar: tudományos háttéralapítványok
Más a helyzet viszont a spanyolokkal. Az utóbbi harminc év, a Franco
utáni korszak két legmeghatározóbb politikusa az 1982 és 1996 közötti
miniszterelnök Felipe González, és az őt követő Jose Maria Aznar
ugyanazt az utat választották: a tudomány és a politika határmezsgyéjén
helyezkedtek el, amikor saját pártjaikhoz közelálló alapítványok
vezetését elvállalták. A agytrösztként működő kutatószervezetek
alapvetően komoly befolyással vannak a két nagy párt hosszú távú és
stratégiai céljainak meghatározásában, elsősorban a szellemi
műhelyekben végzett kutatómunkáknak köszönhetően.
A szerepcsere azonban mindkét politikus esetében elhúzódott, pártjuk
nehezen mondott le a háttérbe vonuló vezetőkről. González az 1996-os
választási vereségét követően is igen komoly befolyással volt saját
pártjának működésére is – egészen Zapatero pártelnökké választásáig.
Mivel a spanyol szocialisták egyetlen „épkézláb" vezetője, Javier
Solana éppen 1995 decemberében lett a NATO főtitkára, így Gonzálezt
követően jó ideig hatalmas vákuum keletkezett a szocialista pártban. A
tavaly májusi választásokat a madridi robbantások után elvesztő José
Maria Aznar ereje szintén megmaradt: a spanyol néppárt
háttéralapítványa ugyanis Aznar leköszönése óta többször kapott
médiafigyelmet. Az FAES saját kutatásaira hivatkozva elég élesen
bírálta többek között a szocialista kormány katalóniai
alkotmánytervezetét, folyóiratában nagy visszhangot keltő elemzést
jelentetett meg a Spanyolországban terjedő balodali-anarchista
„buenismo" mozgalomról, de saját elvesztett választásukat is górcső alá
vették a politikatudomány eszközeivel. Aznar háttérintézménye ezenkívül
ösztöndíjakat oszt, nyári egyetemeket és nemzetközi konferenciákat
szervez – a liberális-konzervatív szellemiség jegyében. A spanyol
exminiszterelnök ezenkívül ősztől az amerikai Georgetown University
előadójaként Madeleine Albright és a CIA egykori főnöke, George Tenet
kollégája lett. Kohl magányban
A nagy európai országok jelentősebb politikusai közül a legcsendesebb
életet minden bizonnyal Schröder elődje, Helmut Kohl éli. A
pártfinanszírozási botrány mellett Kohlt felesége elvesztése is
megviselte, a politikai életben egyáltalán nem exponálja magát,
helyette memoárjainak szenteli legtöbb idejét. A napokban jelent meg
éppen visszaemlékezéseinek második kötete, de Kohl a könyvbemutató
kapcsán összesereglett újságírói kérdésözön ellenére sem volt hajlandó
nyilatkozni aktuális német belpolitikai kérdésekről. Kohl az
ügyészség által megállapított büntetés kifizetését követően 2002-ben
egyetlen üzleti pozíciót vállalt el: Németország egyik legnagyobb
médiavállalkozójának, Leo Kirchnek lett a tanácsadója, ám a média
sokkal inkább visszaemlékezései kapcsán emlegeti Kohlt, semmint
jelenlegi politikai vagy üzleti szerepvállalásai miatt. FigyelőNet, 2005. november 15.
|